Édesapám szerint az övé a legjobb vérnyomásmérő a világon. Ezt a nagyképű kijelentést pedig legfőképp a baráti társaságában szokta manifesztálni, melynek elhangzásakor rendszerint az egész brigád hangos nevetésben tör ki. Persze azt hozzá kell tennem, hogy amikor ezzel büszkélkedik, nem egy hiperszuper vérnyomásmérő készülékre gondol, hanem az édesanyámra, aki történetesen egy ápolónő. Hát igen. Bármennyire is vicces a sztori, valószínűleg igaza van. Ugyanis az édesanyám az egyetlen, aki orvosi segédeszköz nélkül is meg tudja állapítani, ha valami baj van édesapám egészségével. És ezzel a baráti társaságból is mindenki tisztában volt.
Persze, miután már mindketten betöltötték a hatvanéves kort, úgy döntöttek, a biztonság kedvéért azért mégiscsak vásárolnak egy vérnyomásmérőt, melyet mindketten használnak majd.
Erre persze nem konkrétan azért került sor, mert elkopott anyukám ápolónői tudása, csupán csak elővigyázatossági célzattal jutottak erre a döntésre. Édesanyám pedig, mivel mindig is kompetensebb volt a témában, a kezébe vette az irányítást, és kiválasztotta a legjobb vérnyomásmérőt.
A választás semmilyen feladatát nem hagyta apámra. Aki egyébként már a legelső kezébe kerülő készüléket megvette volna (a vásárlást ugyanis mindig is utálta, és szeret gyorsan túlesni rajta). Anyukám nem sajnálta az idejét, és a vérnyomásmérő témát teljes egészében végigjárta. Mivel már régen nyugdíjba vonult, nem ismerte a legújabb típusokat, ezért a piacon lévő összes létező eszköz adatlapját átnézte, és az azokon szereplő paraméterek alapján rangsorolta a termékeket. Számos szempont szerint csoportosított. Lássuk, mik is voltak azok.
Előtte azonban fontos megjegyeznem, hogy édesanyám a csuklós mérőeszközöket azonnal likvidálta a listájáról, hiszen – köszönhetően az egészségügyis múltjának – tisztában volt azzal, hogy ezen típusok bizony nem mérnek olyan pontosan, mint felkaros társaik. Szóval nála csakis felkaron végezhető mérésre képes készülék jöhetett szóba.
Amint kiszűrte a csuklós típusokat, első lépésként megversenyeztette a ma kapható felkaros vérnyomásmérők pontosságát, és csak azokat a típusokat rendezte sorba a továbbiakban, melyek mind a vérnyomás-, mind a pulzusmérés szempontjából kis hibaszázalékkal mértek. Persze ennél a pontnál azt is számításba vette, hogy milyen tartományban képesek vizsgálni a készülékek ezen egészségi értékeket. Tehát csak azok maradtak fent nála a következő rostára, melyek precízen, nagy mérési intervallumban tudtak eredményt prezentálni a felhasználóiknak.
A második szintű rangsor fő kérdése a hipertónia, illetve a szabálytalan szívverés jelzésére való képesség volt. Azokat az eszközöket pedig, melyek nem tudták ezeket a funkciókat, édesanyám azonnal ki is törölte a potenciálisan vásárolandó listájáról. Hiszen tudta, hogy édesapám hiába méri meg a vérnyomását, ha nincs tisztában azzal, hogy mikor számít a mért eredmény magasnak vagy alacsonynak. Ha pedig jelzi a gép a problémát, akkor édesapám a rossz mérési értéket még ha akarná sem tudná elodázni.
A válogatás harmadik rostáján azon termék akadtak fent, melyek nehezen kezelhetők voltak. Gondolok itt azokra a típusokra, melyek nem fújják fel automatikusan a mandzsettát, illetve, melyek nem a felhasználó egyedi tulajdonságai alapján mérik a vérnyomást. Édesanyám mindenképp olyan eszközt akart választani, ami fájdalommentes használatra képes teljesen automatikus működés mellett. Vagyis a manuális és a félautomata készülékek nála nem is jöhettek szóba.
A végső versenyre pedig már csak néhány típus maradt: a legjobb vérnyomásmérők. Ezek közül kellett anyumnak választania. Ennél a körnél leginkább a készülékek belső tudása, illetve kényelmi szolgáltatásai kaptak főszerepet.
A rangsor élén pedig az az eszköz végzett, amely minimum két fő eredményeinek eltárolását képes elvégezni, több száz memóriahellyel rendelkezik, vérnyomásátlagot számol, grafikusan jeleníti meg a mért értékeket, jelzi a helytelen mandzsettahasználatot, illetve a nem megfelelő pozíciót, mutatja a készülék töltöttségét és nagy, jól olvasható kijelzőn jeleníti meg az eredményeket.
